Húsvét alkalmából úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a szlovák karszt közelében lakó barátainkat és tojás-keresés helyett inkább a mészkő szirteken tanyázó növényekre koncentárlunk. Szerencsénk volt, igazi kora tavaszi időjárás és csodaszép napfény kisért minket, és a felvidéki flórában sem kellett csalódnunk.
Zoliék jóvoltából 3 napot töltöttünk itt a Tornai hegyek vidékén, ezúton is köszönet nekik!
Az első nap kicsit késve érkeztünk, de még ahhoz éppen időben, hogy a magyar határ innenső oldalán elmehessünk megnézni egy rétet, ahol a helyiek szerint a Kockás liliom - Fritillaria meleagris tanyázik. Kicsit pesszimistán idnultunk neki az útnak, mivel a rét egy elég forgalmas út mellet feküdt, és hosszas gyaloglás után sem találtunk semmit. Aztán a vakvéletlennek köszönhetően a ~20 hektár üres rét közepén mégis megpillantottunk egy éppen virágzó példányt és miután atomjaira fényképeztük elindultunk visszafelé. Aztán az autóktól kb ~10 méterre egy magányos fa tövében találtunk még 4 tövet, köztük egy majdnem teljesen fehér virágú példányt. A többiek nagy örömére itt sikerült vagy fél órát eltölteni, mert közben én felfedeztem néhány új sás és pázsitfű fajt, amit azóta se tudtam behatározni. Ez után már csak a szálláshelyre mentünk, ahol néhány üveg arany fácán elfogyasztása után játszottunk néhány honfoglaló-partit.
A növények szempontjából a 2. nap volt a legeredményesebb, mivel mondanom sem kell, hogy a szádelői fennsík tavaszi növényei között jó néhányat még soha sem láttunk. Mint a növényhatározó tavalyi cikkjében is olvashatjtok, ez a hely már többször is megajándékozott minket olyan ritka növényekkel, mint a Borzas és Tornai vértő, vagy az egyik személyes kedvencem a Havasi őszirózsa. Most fordítva tettük meg a nagyjából 5 óráig tartó útvonalat, először a fennsíkra mentünk fel és onnan sétáltunk a völgyön keresztül vissza a faluba. Az út első része kemény emelkedővel kezdődik, így aki ide jön és nem szereti az ilyet az inkább ne ezt az útvonalat válassza, mivel a völgyön keresztül kényelmesebb és lankásabb a feljáró. Mi abban a reményben kapaszkodtunk most fel, hogy hátha láthatjuk még a fennsík rétjein és sziklaszirtjein virágzó több 1000! leánykökörcsint és tavszi héricset. Sajna kicsit későb érkeztünk a kelleténél, mivel ezek nagy része már elvirágzott, bár a hosszú száron ringó rengeteg kökörcsin termés látványnak sem volt utolsó. Miután felértünk a csúcsra, és lefotóztunk egy waldstein pimpót, valamint néhány egyenlőre ismeretlen kilétű keresztesvirágú fajt megpihentünk a sziklaszirteken és csodáltuk az egyébként páratlan kilátást.
A nézelődés közben vettük észre, hogy lentebb a sziklakiszögellés lábánál néhány szép sárga virágú apró termetű kankalin faj virágzik és mi nagyon nem akartunk anélkül hazamenni, hogy lefotóztuk. Így lemásztam, bár nem volt egyszerű mutatvány. A kankalin faj nem volt más mint a Medvefül kankalin - Primula auricula, nem csoda, hogy a jégkorszak óta megmaradt, mivel olyan helyen nőtt az egyébként nem túl sok fajból álló állománya, ahová még a zergét is csak ostorral lehetne lekergetni. Na ennek a fajnak nagyon megörültünk. Bár itt a fennsíkon más ismeretlen fajjal nem találkoztunk. A völgyben megálltunk egy hideg kofolára, és elindultunk visszafelé. Itt ismételten megállapíthattuk, hogy a fehér és sárga keresztesvírágú növényekből sok van és mi alig ismerünk egyet-kettőt belőlük. Viszont találtunk nagyon szépen virágzó hagymás fogasírt amiknek káposztatorzsára emlékeztető sarjhagymáiból elég rendesen belakmároztunk. A patak mellet javába virágzott az Ikrás fogasír lila tengere és a Fehér acsalapu is, aminek szintén megörültünk, mivel ilyenünk még szintén nem volt. A völg vége felé véletlenül akadtunk még rá egy szép pézsmaboglár telepre, ami nevével ellentétben nem valami feltűnő lény.
A 3. napon az Andrássy család két emlékhelyét, Krasznahorkát és Betlért látogattuk meg. A vár idegenvezetői elég gyorsan végighajtottak minket a termeken, így csodálkozni nem túl sok időnk volt. Viszont mind két helyen tudtak és beszéltek is magyarul. Botanikai érdekességeket a Betléri kastély parkjában találtunk. Ami nem is meglepő, lévén az Andrássy család jó ízlése és hírneve eleve biztosíték arra, hogy a kedvenc lakhelyük kertjét nem holmi csicsás művirágokkal ültetik tele. A kapu előtt berki szellőrózsák egész rengetege fogadott, az árnyékosabb helyeket teljesen virágba borították. Ez a kedves boglárkaféle uralta egyébként az egész park ilyen jellegű helyeit. A Kastély mögött a hazánkban elég ritkán ültetett Dauriai vörösfenyő hatalmas példánya trónolt, ilyet sem láttunk még, de a fa méretét eltekintve nem lehetnek egyszerűek azok az erdők ahol ő a főfafaj. - Egyébként ennek a példánynak a mérete néhány itteni lucfenyő mellet simán eltörpül. (Volt olyan amit hárman alig értünk körül.)
A park többi részét sajna sietősen kellet végigjárni, mivel eleredt az eső. De az óriás fák és régi kerti pavilonok között járni így is felemelő érzés volt. Innen már csak hazafelé vettük az irányt, mivel kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen éjfélig nem akart elállni az eső.
A kiránduláson majd 30 új fajjal sikerült gazdagítani a növényhatározó gyűjteményét, ami így kimondva nem hangzik túl soknak, de ha azt vesszük figyelembe, hogy csak a tavalyi évben 2-szer is végigjártuk ezt az útvonalat és minden alkalommal legalább ugyanennyi újdonsággal találkoztunk, már nem is olyan kicsi ez a szám.
